Utazás
A szöveg még 2011-ben íródott szülinapi ajándékként valakinek. És mivel ma van Zsuzsi barátném szülinapja, hát, Kedves, isten éltessen sokáig, szóljon ez most az 5 órás vonatutak emlékére, ezúttal Neked!
„Ami a megpillantásakor úgyis nyomban elfelejtődik: a vonásai. Átmenet nélkül megszűnik, hogy nincs is időd megnézni a vonásait: a fellépő teljes „mártasága” megsemmisíti, mint arcot.) És amúgy sem az a feladatod, hogy felismerd őt a leszállók közt, hanem az, hogy a már közeledő mozdony füstjéről meg tudd mondani, rajta van-e ő is a vonaton (vagy lekéste).” Ottlik, Buda
Intercity volt, a
kocsik kerekei belül tompábban kattogva falták a kilométereket. Egyesek,
egészen sokan, zenét hallgattak, változatos műfajok szűrődtek a vonatzajba,
nehogy benső ritmusuk átvehesse a vonatkerekek ütemes, tompa ritmusát.
Mások olvastak,
újságot, regényt, ilyesmiket, szemüket inkább a sorok statikus, szabályos
egymásutániságán pihentetve, nehogy feltűnjön a villanásokban változó táj,
amely masszává olvad, ha sokáig nézed.
Voltak, akik
ettek, talán előbb a korai óra miatt nem tudtak reggelizni, vagy unalomból.
Megtölteni a bennük kongó ürességet, begyömöszölni a várakozás keltette űrt,
legyűrni, étellel elnyomni az idegességet.
Néhányan ott sem
tudtak elszakadni a számítógéptől, a virtuális világ villódzását választották a
valóság unalmas folyama helyett.
A dohányosok idegesen doboltak az ujjaikkal a dobozon, akik pedig többen utaztak álmosan beszélgetve
hanggal kergették a várakozás csendjét messzire maguktól, vagy telefonáltak
isten tudja kivel a hajnali óra derengésében. A kocsi lámpája is álmosan
pislákolt.
És persze voltak, akik mindezt egyszerre művelték.
Nem volt kedvem semmihez. Éreztem, hogy a bennem tátongó űr átveszi a
vonatkerekek ütemét, és ahogy közeledünk sűrűsödik egyre jobban össze, hogy
aztán majd egyetlen kemény gombóccá gyűljön a torkomban.
Suhant a táj, nem képkockák voltak, mint a filmeken, hanem maga az
egybefüggő valóság. A könyvemre néztem, a betűk, sorok összefolytak, de nem
álltak össze semmilyen valósággá. Arra várni kell a leszállásig, míg a vonat
megáll.
Rengeteget utazunk A-ból B-be, C-be, ide-oda, köztes pontokon mozgunk alfa
és omega közt, összevonalazzuk, belakjuk az életünk térképét. Ott hagyjuk
lenyomatainkat a világban, vagy éppen a világ hagyja ott lenyomatát képekre
égetve a retinánkon? Városok átutazhatók, városok megállók, városok otthonok.
Ez a vonal vastag volt, sűrűn pontozott, sokat járt az életem térképlapján,
mégis különbözött mindtől ez a mostani út. Elkülönböződött a többitől, s azok
is egymástól.
A megtett úttal egyenes arányban nem nőtt a kattogások sűrűsége, de minden
kerékgördüléssel sűrűsödött az űr. Milyen paradox. S még paradoxabb egy
jövőbeni utazás krónikáját írni azonos távon megtett más utazások
szintéziseként. A paradox paradoxona, hiperparadoxon.
Telt az idő, múltak a kilométerek, erősödött a zaj, nem a vonaté, a
szavaké. A lehúzhatatlan ablakok, az automatikusan záródó ajtó bent tartották a
könyvekből, zenékből, képernyőkről, beszélgetésekből megszökött szavakat,
amelyek felhőként lebegtek, hol szöveggé álltak össze, hol széthussantak a
lassan kelő, télvégi nap, erőtlen sugaraitól. Életszövegek, kinek az
élettörténetei?
Alattuk az utazók még mindig nem vettek tudomást a várakozásról, az útról
vagy a megérkezés szorongásáról.
Kedvem lett volna felállni, kimenni, s a lehúzott ablaknál rágyújtani, noha
nem dohányzom. De mindegy volt, mert az ablakokat nem lehetett lehúzni az
Intercityn, és cigarettázni sem lehet. A gyorsaság átka. Pedig biztos adott
volna valaki egy szálat s tüzet, s akkor az ablakon kihajolva elektromos
mozdony ide vagy oda, magam fújtam volna a füstöt, hogy meglássam, vár-e az állomáson vagy elaludta.
Így maradt a zsinatolásból kiszüremlő kerékütem, az összefolyó táj, és az
elviselhetetlen sűrűsödés a gyomorszájamnál. A kezem is remegett.
Néhányan leszálltak a köztes állomásokon, néhányan fel. Reggel volt, s a
leszállók sietve, vagy komótosan készülődtek, az idegesek arcán látszott a
torokba siklott gombóc fokozódó nyomása. Se kiköpni, se lenyelni nem
lehet. A komótosak fel sem fogták, hogy
leszállnak. A felszállók megtalálták a helyüket, s enni, olvasni, zenét
hallgatni vagy telefonálni kezdtek.
A rövidlátásnak vannak kimondott előnyei, nem kell vonásokra emlékezni,
mert azt úgyse látom látásmankó nélkül. Megtanultam mozdulatokból, jellegzetes
tartásból, járásból felismerni az embereket, s kiszűrni a lényegüket, lényüket,
a senkivel össze nem téveszthetőségüket. Ha nem engedek a hiúságnak, akkor csak le kéne
vennem a szemüveget, s tudnám egy pillantásra.
Kinéztem az ablakon. Elmúlik végre a sűrűsödés, ha ki tudom olvasni a
kattogásból, hogy vár-e vagy elaludta?
Megjegyzések